Vajon milyen lenne a világ, ha felnőtt korban is a lelkünk alaptermészete szerint élnének az emberek?
Az unokám még nem volt kétéves, amikor először vitték a szülei játszótérre.
Bizonytalan járással tipegett a hinta és mászóka felé. Pár gyermek volt már ott a szüleivel. Egy két-három éves kisfiú sírt valamiért. Az anyukája nem foglalkozott vele, inkább haragudott rá, amiért nyűgös.
Enid, a kis unokánk tétován figyelte egy darabig, majd odatipegett hozzá, és felé nyújtotta a labdáját.
A kisfiú meglepődött és elhallgatott.
Ennek a pici leánynak még nem alakult ki az én tudata. Addig szinte nem is találkozott korabeli gyermekekkel. Mégis felfogta, hogy a kisfiúnak rossz, és segíteni akart rajta. Anélkül, hogy bárki is tanította volna rá. Nem bosszankodott a zaj miatt, amit a kisfiú csapott, nem tanakodott rajta, hogy vajon megérdemelt büntetés miatt sír-e, és mivel az anyuka is ott van, etikus-e beleszólnia az anyuka és a kisfiú dolgába? Egyszerűen odament hozzá, és megpróbálta jobb kedvre deríteni, mert ez esett jól a lelkének.
A kisfiú anyukája láthatóan megilletődött. Ez a gesztus megérintette benne a mélyen eltemetett tiszta gyermeket, aki még értette a lélek szavát. Azt, akit idő közben mélyen eltemetett magában igények, elvárások és játszmák alá. Pedig nélküle soha nem lehet boldog.
Lám! Milyen bölcs a természet, amikor megköveteli, hogy erősen figyeljünk a gyermekeinkre, nehogy bajuk essen! Esélyt ad arra, hogy tanuljunk is tőlük valamit.