Hófehérke és a sárkány

Ötéves kis unokánk, Enid gyakran kéri, hogy játsszuk el valamelyik kedvenc meséjét. Leginkább a Hófehérke, Hamupipőke, vagy a Csipkerózsika van műsoron. Természetesen ő alakítja a főszerepet, én pedig az összes mellékszereplőt. Így történt tegnap is. Ezúttal a Hófehérke volt soron.

A kislány nagy átéléssel sínylődött a gonosz mostoha parancsára, később naivan beleegyezett abba, hogy elkísérje a vadászt az erdőbe, aki elmondta neki az igazságot arról, hogy a mostohája el akarja őt pusztítani, majd elengedi, és javasolja, hogy keresse meg a törpéket. A törpék befogadják, és velük él addig, amíg a mostoha által kínált alma megmérgezi. És persze jön az üvegkoporsó, és a királyfi, akivel boldogan házasodik össze, csapnak nagy lakodalmat.

Az előadás rendezője, producere, kellékese és az összes mellékszereplő én voltam. Ez némi kihívást jelentett, amikor a hét törpét alakítottam, akik között meg kellett jelenítenem Hapcit, Tudort és Kukát személy szerint külön-külön is, miközben mind együtt voltak.

A kellékek előteremtése teljesíthető feladat volt, mert szinte bármi megfelelt nyílpuska, sétabot, főzőedény vagy varázstükör gyanánt. A királyfi lova is elég igénytelen kialakításúra sikerült, de a királyfit remekül alakítottam, még azzal a nehezítéssel is, hogy beszélgetnem kellett a törpékkel Hófehérke kilétéről, és természetesen a hét törpe is én voltam.

Ennél nagyobb kihívást jelentett, hogy amikor vadászként könnyes szemmel útjára bocsátottam Hófehérkét, hirtelen megjelent a sárkány, aki nagyon bőszen támadt ránk. Nem volt egyértelmű, hogy melyikünk a célpontja, de vadászként én tartottam magam illetékesnek arra, hogy könnyeimet letörölve megküzdjek vele, majd üldözőbe vegyem a sikongva és nevetve menekülő szörnyet.

Öregasszonynak álcázott mostohaként kénytelen voltam kiegészíteni az öltözetemet egy cicával, aki a mérgezési kísérletek alatt végig a nyakamban ült, nyávogott és a hajamba kapaszkodott.

Szerelmes királyfiként pedig szembesülnöm kellett vele, hogy a legmeghittebb pillanatban rám támad a fekete lovag, akivel két szerelmes ölelés között kénytelen voltam életre-halálra megküzdeni, és olyan kompromisszumot találni, amelyben én sem halok meg, de a fekete lovag sem érzi magát vesztesnek. Ez a fekete lovag, a sárkány és a cica ugyanis a hároméves Bercel volt, Enid öccse. Ő is szeretett volna részt venni a mesében, de képtelen volt a forgatókönyv szerinti szerepekkel azonosulni, és így bekapcsolódni a cselekménybe. Ezért ötletszerűen jelenítette meg kedvenc mesefiguráit, és lelkesen vetette bele magát a történetbe, széttrollkodva a legmeghittebb pillanatokat.

Szerencsére Hófehérkét sikerült benne tartanom a történetben, és ezzel párhuzamosan beintegrálnom a mesébe a jövevényeket, vagy minimalizálni zavaró hatásukat.

A színdarabot követte egy lakoma, póri nevén „ebéd”, majd egy délutáni alvás. Erre az utóbbira nem volt nehéz rábeszélni a művészeket. Hamar elcsendesedtek, és halk szuszogással álomba merültek. Hallgatva csendes lélegzésüket, eltöprengtem azon, hogy talán valami hasonló történik az életünkben is, mint az iménti színdarabban:

Könnyű lenne az életünk, ha az elménk összhangban működne vágyainkkal. Számos tanítás szól róla, hogy elegendő kifejezni a vágyainkat, és az univerzum teljesíti azokat. Amit akarunk, azt megkapjuk, ha…

Akkor, ha a gondolataink és érzéseink összhangban vannak vele. A valóságban azonban gondolatainkban is megjelennek a sárkányok, cicák és fekete lovagok, akik nagyon megnehezítik, hogy kialakuljon és tartósan fennmaradjon az a gondolati és érzelmi állapotunk, ami befogadóvá tesz bennünket vágyunk teljesülésére. Pedig ezek az akadályozó tényezők is a barátaink. Egytől egyig a túlélésünket akarják szolgálni. Az önkép tisztítás során szembe nézhetünk forrásukkal, és átalakíthatjuk őket úgy, hogy tényleg segítsenek bennünket.