Kacsaszalonna

Pénteken elmentem húst vásárolni egy nagy húsboltba, ahol külön pultnál árulták a baromfi, és külön pultnál az egyéb húsokat. Beálltam a baromfi pult sorába, és mire sorra kerültem, kiszúrtam egy érdekes, sült szalonnára emlékeztető húsárut. Miután megvettem a rám bízott baromfihúsokat, ráböktem, és kértem egyet belőle, valamint megtudakoltam halkan, hogy mi az. Az eladó a legnagyobb természetességgel közölte, hogy „kacsaszalonna”.

Miközben csomagolta a kéttenyérnyi, ujjnyi vastag sültet, pókerarccal bámultam, nehogy valaki esetleg azt higgye, hogy soha életemben nem találkoztam még ilyennel. Belül viszont úgy éreztem magam, mintha marslakó lennék. Életemben nem hallottam még kacsaszalonnáról. Persze, kacsatepertőt sokszor ettem, és imádom. A kacsát is ismerem, mert gyermekkoromban sokat nyaraltam falun, és az unokaöcsémmel terelgettük őket eleget. Azonban akárhogy erőltettem az agyam, sehogy sem tudtam elképzelni, milyen testrészéből lehet ekkora szalonnát készíteni.

Unott arckifejezéssel álltam be a másik pult sorába némi disznóhúsért, nehogy feltűnjön valakinek iszonyú tájékozatlanságom a húsáruk terén. (Ez általában csak otthon szokott kiderülni, és csak a feleségem számára. Senki másnak nem kötjük az orrára, hogy pl. tarja helyett miért karajt kap a család vasárnapi ebédre.)

Miközben vártam a soromra, lázasan dolgozott az agyam azon, hogy egy reális magyarázatot találjon a momentán megmagyarázhatatlan termék eredetére. Képzeletemben hatalmas, génmanipulációval előállított pulykaméretű GMO kacsák, és a számomra eddig ismeretlen, de esetleg mégis létező, csapodárság következtében kialakult „pulykacsák” mellett sokféle egyéb variáció is előfordult, és már csak karnyújtásnyira voltam attól, hogy megtaláljam a tökéletes megoldást, amikor én kerültem sorra, és felpillantva földbe gyökerezett a lábam. A hentes mellett ugyanolyan szalonnák halmát pillantottam meg, mint amilyet az imént vettem. Előtte pedig egy felirat: HASASZALONNA.

Az iménti eladó is nyilván ezt mondta, de a zajban kikorrigáltam a baromfiáruknak megfelelőbb szóra, így lett a „hasából” „kacsa”. Fel sem tételeztem, hogy következetlenség van a húsfélék elrendezésében.

Miután így majdnem feltaláltam a kacsaszalonnát (mint említettem, már csak karnyújtásnyira voltam a valós megoldástól), hazafelé eltűnődtem rajta, vajon hány felfedezést köszönhet a világ effajta elhallásoknak. Felrémlett előttem egy kamasz, aki önfeledten bámulja az alkonyati égen röpködő madarakat, és amikor az anyja odaszól neki, hogy „irány feküdni”, ő azt hallja, hogy „irány repülni”. (Az angolban pl. még jobban hasonlít a két szó.) A kamasz agya pedig ettől fogva évekig azon dolgozik, hogy miként valósíthatná meg anyja kérését. Merthogy az anya olyan természetességgel mondta, hogy nyilvánvalóan megoldható a dolog, a konkrét kiviteli lehetőségre viszont röstell rákérdezni. Aztán évek múlva, amikor a világ ünnepli, mint a repülőgép feltalálóját, nem érti, miért örül ennek úgy az anyja, mikor Ő kérte.

Nos, azt nem tudom, hogy az elhallásnak  volt-e szerepe a repülőgép feltalálásában, de úgy rémlik, valahol azt olvastam, hogy Thomas Edison egy kicsi nagyothallott…