Károly kutyája 3. rész
Még nem tudta, hogy ez a pad egy sokkal nagyobb ajándékot tartogat számára.
Károly csalódottan látta, hogy amíg a kutyája szaladgál a parkban, most nem ülhet kedvenc padján, mert foglalt. Letelepedett egy másikra, és arcát a nap felé fordítva élvezte a vénasszonyok nyarának kellemesen melengető napsugarait.
Egy ideje tudatosan választotta azt a másik padot, mert ott üldögélve rendszerint elaludt, és érdekes, elgondolkodtató álmai voltak. Újabban érdeklődött a misztika, az anyagi síkon túli világok iránt, és kezdett az a benyomása kialakulni, hogy az itteni szunyókálások alkalmával tanításokat kap abból a másik világból. Még nem tudta, hogy ez a pad egy sokkal nagyobb ajándékot tartogat számára.
Új érdeklődési köréről nem beszélt senkinek, hisz az ismerősei meglehetősen racionális világszemléletűek voltak, egyszerűen kinevették volna. Az igazat megvallva, ő maga is furcsállta, hogy figyelme ilyen irányba kezd fordulni. Műszaki értelmiségi lévén megértette szkepszisüket, hisz a mindennapi életben semmivel nem találkoznak, ami túl mutat ezen az anyagi világon. Vagy lehet, hogy igen, csak nem veszik észre?
Eszébe jutott a tegnapi vacsora, amikor a hűtőben a vajat kereste, és nem találta, pedig a felesége váltig állította, hogy ott kell lennie. Végül odament, és Károly orra előtt rámutatott a vajas dobozra, amit ő addig egyáltalán nem észlelt. Elmesélte kollégáinak, akik nevetve megnyugtatták, hogy velük is sokszor fordul elő hasonló.
Hm. Lehet, hogy a csodákkal ugyanez a helyzet?
Csendben szemlélte a park életét. A sétáló vagy üldögélő embereket, a madarakat, a röpködő rovarokat, és a növényeket. Hallgatta a fák sárguló lombjának fáradt susogását az enyhe langyos szellőben. Közben szinte érezte, hogy a feltett kérdés energiája tölti meg a körülötte lévő teret.
Aztán tekintete egy kis cérnavékony szárú gyomnövényre esett a pad mellett. Meghatódott, amikor látta, hogyan rezdül meg ez a piciny, végtelenül gyenge és sérülékeny palánta, ami alig szökkent még szárba. Élénkzöld leveleiből szinte sugárzott az élet. Károly tudta, hogy a küszöbön álló hidegek hamar véget vetnek számára a vidám, könnyű életnek, de ő MOST él és virul. Pezsgő élettel tölti ki ezt a kis időt, és azt a piciny kis talajdarabkát a parki sétány két kőkockája között, amiből oly nagy buzgalommal kinőtt. Nem törődött hátrányos helyzetével, azzal, hogy „mennyire kitolt vele a szél, ami épp odaejtette”.
Ahogy szemlélte ezt a kicsiny növényt, hirtelen olyan élővé vált számára minden. A park hangjai egy csodálatos szimfóniává álltak össze a fülében, aminek a harmóniája és sokfélesége lenyűgözte. A langyos szellőben lengedező növények, kavargó rovarfelhők, a röpködő madarak és valamennyi más életmegnyilvánulás eggyé forrt az érzékelésében, és olyan érzés öntötte el, mintha ezer torokból törne fel egyszerre Beethoven örömódája. Csak ült a padon, mégis úgy érezte, mintha szárnyalna. A természet még ebben az őszi, téli alvásra készülő hangulatban is pezsgett az élettől. A lehulló falevelek nem a télről üzentek, hanem az azt követő tavaszról: most befejeződik egy kör, de hamarosan kezdődik egy új, a természetnek ebben a csodás keringőjében.
Károly csak ült, meghatottan és elragadtatva szemlélte ezt a csodálatos látomást. Közben felmerült benne: vajon mi dönti el, hogy ez a csodálatosan feltörő életgejzír hogyan oszlik el? Melyik részéből lesz rovar, melyikből lesz kis kék virág, és melyikből kutya, vagy épp ember?
Károly most nem egy különös álom élményével tért haza, de ez a mai tapasztalat volt eddig a legnagyobb hatással rá az összes eddigi közül itt a parkban. Még napokig a hatása alatt volt, miközben a padon megszületett kérdés is ott motoszkált benne.
Ha találkoztok vele, kérlek, ajánljátok neki ezt a videómat, ami segíthet neki megtalálni, vagy legalábbis megsejteni a választ: